Aktion T4

A náci „eutanázia” bűncselekmények 1933 és 1945 között

von Ingo Loose

  1. 1. A tömeggyilkosság kezdete: Kényszer-sterlizáció és „gyermek-eutanázia”
  2. Hitler felhatalmazó levele és a T4-akció kezdete
  3. Az első elgázosítás és a gyilkolási technika fejlődése
  4. A birodalom hat „utanázia” központjának halálüzemei
  5. A betegek kivégzése Lengyelország és Szovjetunió megszállt vagy elcsatolt területein
  6. Beteggyilkosságok a koncentrációs táborokban: A „14f13-as különleges kezelés ”
  7. Ismeret és tiltakozás lakossági körökben
  8. A beteggyilkosságok második szakasza 1941 nyara után
  9. A náci eutanázia-gyilkosságok megközelítése 1945 után

1. A tömeggyilkosság kezdete: Kényszersterlizáció és „gyermek-eutanázia”

Az alábbiakban az „eutanázia” fogalmat a német nácik által a betegek és fogyatékkal élők ellen elkövetett tömeges bűncselekmények megnevezésére használjuk. Már maga a megnevezés is igen problematikus a nemzetiszocializmusban használt jelentése miatt; ha mégis használjuk, akkor abból az okból, hogy rengeteg gyilkosságot nem fed le az ún. „T4-akció” (amely szakkifejezést amúgy is először 1945 után alkották), mert különösen a megszállt Kelet-Közép-Európában végrehajtott, valamint az 1941 utáni központilag nem irányított emberölések kevésbé, vagy egyáltalán nem estek a berlini Tiergartenstraße 4. intézményi hatáskörébe.

Miközben a 19. század második felében számtalan országban eugenikai viták folytak a faji és nem faji előnyös kiválasztódásról, és végső soron ezen viták már az ókorban, többek között Platón „Az Állam” című munkájában is megtalálhatóak (pozitív eugenika), addig az erre felépített erőszakos bűncselekmények – tekintettel az áldozatok számára és a gyilkosságok mögött húzódó világnézet radikalitására – egyedülállóak maradtak. A betegek, fogyatékkal élők és más „fajilag alsóbbrendűnek” stigmatizált áldozatok lemészárlását a nemzetiszocializmusban megpróbálták az eugenika alapján legitimálni, de a gyilkosság, már csak egyedülállósága miatt sem értelmezhető csak az 1933 előtti eugenikai mozgalom közvetlen következményének.

A náci „gyomlálás”, melyet mai nézőpontból az intézeti bentlakók ellen elkövetett gyilkosságnak kell tekintenünk, már jóval 1933 előtt létezett. Ez az ún. „éheztetéses eutanázia”, azaz a betegek és intézeti bentlakók módszeres alultáplálása volt, mely csak az I. világháború alatt 70.000 áldozatot követelt .

Die Schrift »Die Freigabe zur Vernichtung lebensunwerten Lebens. Ihr Maß und ihre Form«
A „Die Freigabe zur Vernichtung lebensunwerten Lebens. Ihr Maß und ihre Form” című írás második kiadása.

Amikor Karl Binding jogász és Alfred Hoche orvos 1920-ban először adták ki hírhedt írásukat „Engedély az értéktelen élet elpusztítása” (Die Freigabe zur Vernichtung lebensunwerten Lebens. Ihr Maß und ihre Form) címmel, téziseik fontos kiindulópontja volt az első világháború: A katonákat, társadalmilag „teljes értékűeket” explicit szembeállították az elmegyógyintézetek pácienseivel, azaz „tehertétel-lényekkel” (Ballastexistenzen). Ezzel egy új nyelvhasználatot teremtettek, elsősorban az „értéktelen életek megsemmisítése” (Vernichtung lebensunwerten Lebens) kifejezéssel, melyet a nácik pár év múlva átvettek.
Bár Binding és Hoche az emberölés engedélyét „felismerhető élni akarás” esetén kizárták, egy olyan rendszert javasoltak, melynek során orvosi szakértők meghallgatása után a „gyógyíthatatlan hülyék”(unheilbar Blödsinniger) megölése a beleegyezésük nélkül is megengedhető lenne.
Az eugenika és a betegek ellen nácik által elkövetett gyilkosságok közötti legfontosabb kapcsolat az 1933 után végrehajtott kényszer-sterilizációk, mindenek előtt az 1933. július 14-én hozott törvény az örökletes betegségben szenvedő utódok megelőzésére (Gesetz zur Verhütung erbkranken Nachwuchses RGBI 1933 I, S. 529) , melynek eredményeképp 1945-ig becslések szerint 400.000 embert kényszersterilizáltak (és több ezer ember a műtéti beavatkozások következményeibe halt meg).
Mivel a nemzetiszocialista világnézet szerint a bűnözés, de az „aszocialitás”, alkoholizmus és „munkakerülés” is örökölhetőnek és emellett a faji ideáltól eltérőnek számított, számos kényszer-sterilizációt végeztek a koncentrációs táborok foglyain.
Az eutanázia-akció gyökereit egy nyers, a nácik által még jobban radikalizált szociáldarvinizmusból nyerte ki, mely szerint az erősebb él túl, a gyengébb ellenben bukásra van ítélve. A náci propaganda az „eutanázia” témát igen intenzíven próbálta az 1930-as években közel hozni a lakossághoz, akár az iskolai matematikakönyvek feladataig is, melyekben például egy „bolondokháza” építését kellett átszámítani az ugyanabból az összegből építhető lakóházak számára.
Tehát a fogyatékkal élők, illetve más a nácik által deviánsnak minősített tulajdonságokkal bíró emberek ellen elkövetett gyilkosságok egy a náci állam által szervezett tömeggyilkosság bevezetésének számít, amelyből nagyon gyorsan a diszkriminációval szoros összefüggésben az 1933-at követő évek során a zsidók kiírtására tett kísérletek is kifejlődtek. A civilizáció összeomlása, az elnyomásból és erőszakból szisztematikusan megtervezett tömeggyilkosságba való átmenet a fogyatékkal élőknél kezdődött, nem a zsidóknál. Ennek megfelelően az “eutanázia-akció” a 19. századi eugenikai vitáktól Auschwitz-Birkenau krematóriumáig tartó folyamat konstitutív elemének számít.

Még ha az „eutanázia” keretei között történt gyilkosságokat rendszerint a II. világháború kezdetével hozzák összefüggésbe, az állam által szervezett tömeggyilkosság konkrét előkészületei 1939 tavaszáig vezethetőek vissza. A náci „értéktelen életek” megsemmisítésének első áldozatai gyerekek voltak. Hitler kancelláriája által a „Birodalmi bizottság az örökletes- és létesítményhez kötött súlyos betegségek tudományos nyilvántartására” (Reichsausschusses zur wissenschaftlichen Erfassung von erb- und anlagebedingten schweren Leiden) megalapításával jött létre az első fedőszervezet, melynek segítségével 1939 tavaszán az ún. „gyermek-eutanázia” megkezdődött, a súlyos és nagyon súlyos fogyatékkal élő gyerekek és fiatalkorúak lemészárlása. Hasonlóan, mint később itt is az eliminálásra számba jöhető gyerekeket szisztematikusan vették nyilvántartásba egy jelentkezési űrlap segítségével.
Az áldozatok csoportja még ugyanez év nyarán bővült, amikor a belügyminiszter augusztus 18-án a „torz” újszülöttek bejelentésének kötelezettségét vezette be. A „gyermek-eutanázia” keretein belül a birodalom teljes területén kórházak és intézmények közel 40 gyermekosztályán 5000 gyermeket és fiatalt többek között luminál és morfium túladagolásával, valamint módszeres alultáplálással gyilkoltak meg.
A „gyermek-eutanázia” megjelenésének ok-okozati összefüggései homályosak. A kutatásokban többször hivatkoznak arra az esetre, amelyben szülők 1938-ban vagy 39-ben Lipcsében az orvosoktól a súlyosan fogyatékos gyermekük megölését kérték, mely kérést Hitler kancelláriájára a führer kegyelméért küldtek tovább. Tekintettel az 1930-as évek számtalan kényszer-sterilizációira és az ehhez kapcsolódó diskurzusokra az „értéktelen életek elpusztításáról”, problémás lenne egyetlen (főleg nem egyértelműen beazonosítható) pácienst okként megnevezni, főleg, hogy a lipcsei esetről szóló tények az elkövetők és bűnrészesek bírósági vallomásaiból származnak 1945 utánról.

2. Hitler felhatalmazó levele és a T4-akció kezdete

Bár Hitler már rég a betegek szisztematikus kivégzése mellett döntött, először 1939 nyarán, a háborús előkészületek során tartotta alkalmasnak hozzá időt, lévén a hadjárat során nem kellett már a lakosság figyelmétől tartaniuk. Egyidőben a „gyermek-eutanáziával” keresték ki orvosok sokaságát 1939 nyarán, akiket Philipp Bouhler a kancellária vezetője és Karl Brandt, Hitler háziorvosa az „eutanázia” program lebonyolításával bízott meg.

bouhler_quelle_bundesarchiv_brandt_quelle_ushmm_courtesy_of_hedwig_wachenheimer_epstein.jpg
Phillip Bouhler (balra)
és Karl Brandt (jobbra)

Forrás:
Bouhler: Bundesarchiv Bild 183-H13374
Brandt: USHMM courtesy of Hedwig Wachenheimer Epstein

Hitler októberben megfogalmazott egy írást, melyet 1939. szeptember 1-jére datált vissza és a következő szöveget tartalmazta:

„Bouhler kancellária-vezető és Dr. Brandt kapták azt a felelős megbízatást, hogy úgy terjesszék ki a később megnevezendő orvosok hatáskörét, hogy a gyógyíthatatlan betegeknek betegségük állapotának legkritikusabb elbírálása mellett a kegyes halált engedélyezhessék.”

Ermächtigungsschreiben Hitlers
Hitler felhatalmazó levele, 1939. szeptember 1-jére antedatálva.

A háború kezdetére datált írásban Hitler, Bouhler és Brandt azt hangsúlyozta, hogy a továbbiakban nemcsak egy külső, hanem egy belső ellenség elleni háborút is meg kell vinni: a betegek és fogyatékkal élők ellen. Az emberölésre tett parancs fajpolitikai és háborús gazdálkodási aspektusát a „kegyes halál” kifejezés mögé rejtették, de valójában nem volt szó másról, mint a „fajilag alsóbbrendűek” és „tehertétel-lények” kivégzéséről. A döntést mindenesetre nyíltan – például egy birodalmi közlönyben publikált rendelkezés vagy törvény formájában – nem legalizálták. Hitler feltételezett félelme mellett, miszerint egy ilyen lépést a szövetségesek propagandisztikusan kihasználhattak volna, azt is meg kellett fontolni, hogy a führer kancelláriája a német „néptársak” (Volksgenossen) reakcióját ebben a kérdésben nem tudta biztosan megjósolni – a növekvő, elsősorban az 1941-ben történt tiltakozások is ezt igazolják (lásd alább).

Hogy milyen titoktartás közepette vitték véghez az akciót, ezt mutatja Gürtner birodalmi igazságügyi miniszter kézírásos jegyzete Hitler felhatalmazó írásának egyedül fennmaradt példányán: Először 1940. augusztus 27-én kapott Gürtner tudomást az „eutazánia” gyilkosságok Hitler általi írásos jóváhagyásáról.

3. Az első elgázosítás és a gyilkolási technika fejlődése

A Hitler által kinevezett Bouhler és Brandt 1939 szeptemberében alkotta meg a tömeggyilkosságok szervezeti struktúráját. Hitler kancelláriájának II. főosztálya lett az illetékes, Viktor Brack vezetésével. A gyilkosságok megkezdéséhez a következő lépés a különböző fedőszervezetek megalapítása volt, melyek székhelye 1940 tavaszától a berlini Tiergartenstaße 4. alá került és melyeket általános szóhasználatban a „T4-központ” kifejezésben foglaltak össze:

- „Gyógyító és Ápló Intézmények Birodalmi Munkaközössége” (Reichsarbeitsgemeinschaft Heil und Pflegeanstalten (RAG) – amely a jelentkezési űrlapokot és orvosi szakértői tevékenységeket koordinálta
- Közhasznú Betegszállítótársaság (Gemeinnützige Krankentransportgesellschaft) – amely a páciensek költöztetését szervezte az eutanázia-központokba
- „Általános Alapítvány az Intézményi Állapotokért” (Allgemeine Stiftung für Anstaltswesen)– amely az érintett szervezetek teljes emberi erőforrását intézte
- „Gyógyító és Ápoló Intézmények Központi Elszámolási Hivatala „ (Zentralverrechnungsstelle Heil- und Pflegeanstalten) – amely a teljes pénzügyi elszámolást bonyolította.

Abtransport von Patienten der Heil- und Pflegeanstalt Liebenau am 2. Oktober 1940
A Libenau Kórház és Gondozó Intézet betegeinek elszállítása 1940. október 2-án
Forrás:
Stiftung Liebenau

Azonban még további intézetek is részt vettek a programban, mint például a belügyminisztérium Leonardo Conti birodalmi orvosvezető által vezetett IV. alosztály, valamint a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA), melynek „Krimináltechnikai Intézetét” (KTI) bízták meg a megfelelő gyilkos szer felkutatásával. Ez volt az az osztály, mely később a megszállt Szovjetunió, valamint a kulmhofi megsemmisítőtábor zsidóinak meggyilkolásához épített mobil gázkocsikat.
Már 1939 végén a birodalom minden számba jövő gondozóotthonához és intézetéhez űrlapokat juttattak el, amely minden páciens kórtörténetét, a tartózkodás idejét, munkaképességét és esetenként a gyógyulási kilátásokat kérdezte. A megkeresett intézeteknek nem volt tudomásuk a kérdőívek valódi céljáról, amelyeket három – kétségek esetén négy – orvosi szakértő értékelt. A szakértők csak ez alapján az űrlap alapján, egy plusz- vagy mínuszjel felírásával döntöttek a további intézményi tartózkodásról vagy tízezer ember meggyilkolásáról. A megölésre jelölt betegeket közbenső állomásokon keresztül haláltáborokba vitték, és az előírás szerint a legrövidebb időn belül kivégezték.
A régi Brandenburg an der Havel-nél található börtönben kiválasztott orvosoknak 1940 elején a "kegyes halálra" szelektált betegek elgázosítását, valamint halált okozó injekció adásával, többek között szkopolaminnal történt meggyilkolását mutatták be. A legmegfelelőbb ölési módszerről valószínűleg már nem hoztak döntést, mert az első mérges gáz kísérletek a megszállt Lengyelországban már hetekkel ezelőtt megtörténtek.
Hangsúlyozni kell, a „gyermek-eutanázia” kapcsán ugyanúgy, minta felnőtt gyilkosságoknál minden esetben először a kiválasztásért, majd a deportálásért és végül a gyilkosságokért is mindig orvosok voltak felelősek. Az elkövetők indítékainak keresésénél a holokausztkutatás keretein belül általában a határok fokozatos lebontásából indulnak ki, azaz az 1941 nyarán a megszállt Szovjetunióban a bevetési egységek először a férfiakat, később a nőket majd a gyerekeket mészárolták le. Ezzel szemben az „eutanázia” gyilkosságokkal kapcsolatban figyelembe kell venni, hogy az elkövetők orvosok, a tömeggyilkosságok első áldozatai pedig gyerekek voltak.

4. A birodalom hat „eutanázia” központjának halálüzemei

Összesen hat intézetben, a különösen erre a célra kialakított gázkamrákban gyilkolták a betegeket szén-monoxid segítségével : Brandenburg an der Havel városában, Hadamarban, Limburgban, Grafeneckben, Sonnenstein/Pirnában, Harheimben és Bernburgban. Nem minden hat állomáson öltek egyidejűleg betegeket, a bernburgi intézmény 1940 szeptemberében váltotta Brandenburgot, 1940 végén pedig a grafenecki a hadamari központot. A következő időszakokban ölték a betegeket és fogyatékkal élőket az egyes intézetekben:

Anstalt Brandenburg
Brandenburg:
1940. január - 1940. október

Forrás:
Museen und Gedenkstätte der Stadt Brandenburg an der Havel


Anstalt Bernburg an der Saale
Bernburg an der Saale:
1940. november –
1943. augusztus 24.

Forrás:
Ute Hoffmann


Anstalt Grafeneck
Grafeneck:
1940. január 18 –
1940. december

Forrás:
Archiv Gedenkstätte Grafeneck


Anstalt Hadamar
Hadamar:
1941. január – 1941. augusztus

Forrás:
LWV Hessen


Anstalt Hartheim
Hartheim bei Linz:
1940. május –
1941. szeptember 1.

Forrás:
Archiv Wolfgang Schuhmann


Anstalt Pirna-Sonnenstein
Pirna-Sonnenstein:
1940. június – 1941. augusztus

Forrás:
Gedenkstätte Pirna-Sonnenstein

1941 végégig, amikor is az elgázosítást megszűntették – bár más módon, többek között alultáplálással, halált okozó szkopolamin vagy morfium injekciók adásával a gyilkolást tovább folytatták – a megnevezett hat halálüzemben összesen több mint 70 000, számtalan egészségügyi és jótékonysági intézményből, az egész birodalom területéről származó beteget gázosítottak el
A halálüzemekben erre a célra létrehozott adminisztrációs irodák a hozzátartozóknak fiktív halálokokról szóló halotti bizonyítványt küldtek, gyakran azzal az információval, hogy az „elhunytat” azonnal el kellett hamvasztani.
Bár a zsidó betegekkel ugyanazok a kiválasztási kritériumok alapján bántak, mint a nem zsidó társaikkal, az áttelepítések és gyilkosságok adatai azt sejtetik, a zsidó betegek esetében a gyógyulási esélyek és munkaképesség kisebb szerepet játszott abban, hogy a beteget a halálüzemek egyikében megkíméljék az elgázosítástól.
1940 áprilisában azonban az egészségügyi hatóságok utasítást kaptak a belügyminisztérium egészégügyi osztályáról, hogy az összes zsidó beteget összegyűjtsék és szállítsák a halálüzemekbe, ahol 1940 júniusától elgázosították őket. A hozzátartozókkal írásban tudatták, hogy rokonaikat a Lublin körzetbe tartozó cholmi intézménybe helyezték.
Az „eutanázia” gyilkosságok a Hitler körüli náci vezetésnek számos tapasztalatot hoztak: Először is lehetségessé vált a német lakosságot egy – jóllehet teljes diszkrécióban és titoktartásban véghezvitt – bűncselekménytől messzemenően távol tartani. Az 1930-as években Hitlert még visszatartotta volna a titoktartás kérdése, de a háború kitörésével az ilyen megfontolások már aktualitásukat vesztették. Másodszorra kiderült, hogy sem az egészségügyi, sem az ápoló személyzet nem mutatott aggályokat, ha kiszolgáltatott emberek – férfiak, gyerekek és nők – lemészárlásáról volt szó. Harmadrészt pedig az "eutanázia" révén a tömegpusztítás technikai kérdéssé mutálódott. Bizonyos értelemben elkezdtek kísérletezni, hogyan lehet embereket a legjobban, azaz leggyorsabban halálba segíteni. Ez is egy oka annak, miért lehet az „T4-akció” személyzetét részben a „Reinhardt-akció” megsemmisítőtáboraiban újra felfedezni. És negyedszerre, az „eutanázia-akcióval” lefektették, hogy a gyilkolás hatékony módja a szociális és gazdasági problémák megoldásának, legalábbis ahogy az évek során a náci propaganda a fogyatékkal élőket mint „haszontalan evőket” (nutzlose Esser) láttatta. Ez pontosan az az érvelés, amellyel a holokauszttal kapcsolatos döntéseknél újra találkozhatunk.
A „T4-akció” végül még egy tekintetben kulcsjelentőségűnek számít: az idézett és Hitler által aláírt dokumentum az egyetlen közvetlen kapcsolat Hitler aláírása és egy tömeges gyilkosság között, és már csak emiatt is a középpontjában áll a náci központi irányító hierarchiáról, valamint az európai zsidók lemészárlására tett, Hitler által írt, illetve aláírt parancsról szóló vitáknak.

5. A betegek kivégzése Lengyelország és Szovjetunió megszállt vagy elcsatolt területein

Ezzel egy időben viszont Lengyelország elcsatolt területein, név szerint Danzig-Nyugatporoszország birodalmi tartományában valamint a zichaui régióban a Harmadik Birodalomban folyó „eutanázia” központi koordinációjától függetlenül gyilkolták az ottani intézeti bentlakókat. A kezdeményezés a regionális körzetvezetőre (Gauleiter) vezethető vissza, a végrehajtásért elsősorban SS- és rendőri egységek valamint a „Volksdeutscher Selbstschutz” paramilitáris szervezet néhány tagja volt felelős. Egyébként a keleti tartományban is voltak saját kezdeményezések a regionális pártelit részéről, akik felismerték a lehetőséget, hogyan szabadulhatnának meg a fogyatékkal élőktől és a betegektől. Pommern körzetvezetője, Franz Schwede-Coburg például a háború kirobbanásakor megragadta az alkalmat, és az intézeti bentlakókat a körzetéből a szomszédos megszállt lengyel területre deportáltatta, és ott lelövette őket, hogy a megüresedett intézeteket a Waffen-SS laktanyáivá alakítsák át.
A Wachsturmbann Eimann-osztály és Einsatzkommando VI. hasonlóképpen deportált a megszállt Lengyelországba és lőtt le ottani erdőkben intézeti bentlakókat még 1939 szeptemberében, és bár az áldozatok azonosak voltak, a Tiergartenstraße tervezési központjához még nem fűződött semmilyen kapcsolat.
Emberek szén-monoxiddal való elgázosítását először 1939 októberében próbálták ki az egykor poroszok által emelt poznani Fort VII. erődben – amely Lengyelország megszállását követően SS-börtönné változott. Bár nem ezek voltak az első gyilkosságok, melyek áldozatai betegek voltak, de az elsők, melyeket mérges gázzal követtek el. A poznani kísérletek vezettek valószínűleg ahhoz, hogy az eutanázia-akcióban (legalábbis az első szakaszban) a gázkamrák használata mellett döntöttek, és nem a méreginjekciók mellett.
Az elgázosítások a poznani Fort VII-ben 1939 novemberében is folytatódtak; most még több beteg vált áldozattá, most még több beteget öltek meg, név szerint az owinskai és dzienkankai intézetekből.

chelmnoherbertlange.jpg
Herbert Lange
Forrás:
deathcamps.org

Amikor Poznanban bevezették az állandó elgázosításokat, az illetékes Sonderkommando (Különleges Egység), Herbert Lange bűnügyi felügyelő – később a chelmi megsemmisítőtábor parancsnoka – vezetése alatt, a berlini Bűnügyitechnikai Intézettel együttműködve 1940-ben még egy lépést előrehaladt és egy gázkocsit, azaz először egy mobil gázkamrát helyezett működésbe. A Lange Sonderkommando a gázkocsiban több ezer intézeti lakót gyilkolt meg Warthegauban, Danzig-Nyugat-Poroszországban, Kelet-Poroszországban valamint Zichenau körzetében.

Miközben az „eutanázia-akció” a Birodalom „régi” részén nem maradhatott észrevétlen, addig a wartheland-i intézeti lakók ellen elkövetett tömeggyilkosság gyakorlatilag zavartalanul folyt. Ez is egy tényező lehetett abban, hogy Artur Greiser körzetvezető 1941 nyarán engedélyt kapott közel 100 000 „munkaképtelen” zsidó warthegau-i kivégzésére: 1941 december 8-án megkezdődött a tömeggyilkosság az első állandó chelmnoi megsemmisítőtáborban három gázkocsival, melyekben az áldozatokat kipufogógázzal ölték meg – Warthegauban a Lange Sonderkommando-nak már másfél éves tapasztalata volt ezzel a módszerrel.
Mint már említettük, a zsidó intézetlakók hozzátartozóival azt közölték, a rokonaik a főkormányzóság cholmi intézetében lettek elhelyezve. A két világháború között itt tényleg egy ápoló intézet működött. Ebben az esetben is hamar elterjedtek a pletykák, amelyek a betegek legyilkolását feltételezték, az igazságot azonban alábecsülték, mivel a zsidó betegeket egyátalán nem helyezték itt el, hanem már a birodalomban megölték őket. A breslaui történész, Willy Cohn 1941. április 1-jén a következőket jegyezte naplójába:

„A padon viszont egy nagyon szomorú élményem is volt. Épp láttam, amint egy idősebb zsidó az Lublinhoz közeli chelmi elmegyógyintézet számláját fizette ki. Ez az az intézet, amelyről azt mesélik, hogy ott az összes zsidó elmebeteget kivégzik. Teljes együttérzéssel azt kérdeztem tőle, vajon olyan valakiért fizet-e, aki még remélhetőleg életben van, azt válaszolta, a felesége mindenesetre már nem él. [...] Borzalmas, ahogy a beteg emberekkel bánnak. Egy korábbi diákom is [...] ott halt meg „keringési elégtelenségben”; Aztán egyszerűen halotti bizonyítványt küldenek hasonló diagnózisokkal. A hír annyira magával ragadt, hogy utána a villamossal egy darabig eltévedtem.”

Willy Cohn
Willy Cohn
Forrás:
wroclaw.pl

Kétségtelen, hogy az ún. cholmi elmegyógyintézet is az „eutanázia” halálüzemeiben történt gyilkosságok elfedésének funkcióját képviselte. Nem tűnik azonban kevésbé fontos szempontnak a hozzátartozók pénzügyi kizsákmányolása, akik esetenként jónéhány hónapon át fizettek számlákat egy állítólagos ellátásért, miközben rokonukat már rég meggyilkolták. A Németországi Zsidók Birodalmi Egyesületének (Reichsvereinigung der Juden in Deutschland) 1941 augusztusában központilag át kellett vennie az ápolási költségeket ezekért a fiktív „páciensekért”.

A Szovjetúnió 1941-es megszállásával nem csak több százezer zsidó került rövid idő alatt német uralom alá, hanem a megszállt területek betegei és intézeti bentlakói is. Bár a Titkosrendőrség és SD Einsatzgruppéi szervezetileg függetlenek voltak az „Eutanázia” szervezettől, de a célok és áldozatok a megszállt területeken is hasonlóak voltak, és nem csak a zsidókat lőtték le, hanem a pszichiátriai létesítményeket és az ápolóotthonokat is céljaik szolgálatába állítottak. Például 1941 novemberében a Kulparków Pszichiátriai Klinikát Lvivben az SS egység szó szerint üresre gyilkolta, 1000-2000 pácienst, köztük 600 zsidót lőttek le. Azonban a feljegyzések és kutatások állása a Szovjetúnióban történt beteg-gyilkosságok kapcsán nem kielégítő; a náci „eutanázia” jelentősen eltérő, 200 000 és 300 000-re tehető áldozatának száma a Kelet-Európában meggyilkolt betegek hiányzó adataira vezethető vissza.

6. Beteggyilkosságok a koncentrációs táborokban: A „14f13-as különleges kezelés ”

A koncentrációs táborok növekvő fogolyszáma miatt Heinrich Himmler SS Reichsführer 1941 elején Philipp Bouhlerhez fordult, hogy a berlini Tiergartenstraße 4 „eutanázia”-központ gyilkoló szakértelmét a koncentrációs táborok „tehertétel-lényeinek” (Ballastexistenzek) eltüntetésére használja.
1941 tavaszán az „eutanázia-orvosok” elkezdték a koncentrációs táborokat felkeresni és ott a beteg, „munkaképtelen” vagy fajilag nemkívánatos foglyokat szelektálni. Itt a már az „eutanázia-gyilkosságok” során kifejlesztett eljárást, az űrlapos eljárást aprólékosan betartották. A program a „Különleges kezelés 14f13” (Sonderbehandlung 14f13) ügyiratszám alatt vált ismertté; 1942-es leállításáig a program keretein belül a résztvevő orvosok ajánlásárabecslések szerint 20 000 fogvatartottat gyilkoltak meg a „T4-akció” három halálüzemében, Bernburgban, Sonnensteinben és Hartheimben, ezekből egyedül Bernurgban körülbelül 5000-et, Hartheimben több mint 12000 pácienst.
Később a beteg vagy munkaképtelen fogvatartottakat már nem a „T4-akció” halálüzemeibe, hanem saját gázkamrákkal rendelkező táborokba (Auschwitz, Sachsenhausen, Mauthausen) vitték, hacsak nem ölték már meg őket méreginjekció által az adott tábor „gyengélkedőjében”.
A „14f13” program ugyanakkor a történeti kutatásokban több kérdést hagy megválaszolatlanul, leginkább, hogy az SS a koncentrációs táborok „munkaképtelen” fogvatartottainak legyilkolásával miért kerülőúton a „T4-akciót” bízta meg, miközben ez ugyanez az SS volt, ami 1939/40 telén a megszállt Lengyelországban több ezer beteget mészárolt le, és a Szovjetunió inváziója után 1941 júniusában vállalta az Einsatzgruppék segítségével az ottani több ezer intézeti bentlakó legyilkolását.
1941 tavaszán az SS még nem rendelkezett megfelelő eszközzel a fogvatartottak tömeges lemészárlásához, és ezáltal a szorult az „Eutanázia”-központ tapasztalatára.
A führer kancelláriája, ill. a T4-szervezet nyilvánvalóan nem akarta kiadni a kezéből az intézeti gyilkosságok vezetését, és ragaszkodott a saját személyzetük bevetéséhez, köztük a szakértő orvosok részvételéhez.

7. Ismeret és tiltakozás lakossági körökben

1941 nyarán került a mozikba az „Ich klage an” című propagandafilm Wolfgang Liebeneiner rendezésével. A filmben egy orvos a gyógyíthatatlan feleségét segíti halálba, amiért bíróság előtt kell felelnie, és a tárgyalóteremben a társadalmat vádolja, amely az ő erkölcsi meggyőződését és orvosi döntését bűncselekménynek tekinti. A forgatókönyv létrehozásánál a „T4-akció” néhány munkatársa is részt vett, ami a film szoros propagandista kapcsolatát bizonyítja a beteggyilkosságokkal. Bár a film szűkebb értelemben az aktív eutanáziáról, valamint a kérésre történő halálba segítésről szól, egy mellékszál, ahol egy súlyosan fogyatékos gyermek szülei az orvostól a gyermek „megváltását” kérik, explicit a fogyatékkal élő emberek megölését tárgyalja. Az SS biztonsági szolgálatának hangulatjelentései szerint a filmet a német lakosság nagy érdeklődéssel fogadta. A film nyilvánvalóan egy az eutanázia engedélyezéséről szóló törvény propagandisztikus előkészítéséhez tartozott, amely törvény viszont az 1941 nyarán végbement „eutanázia” gyilkosságok elleni nyilvános tiltakozások miatt nem valósulhatott meg. A filmben az orvosról, mint egyfajta „megváltóról” megjelenített képnek a beteggyilkosságok valóságához semmi köze sem volt. Az intézetlakók szisztematikus legyilkolásáról szóló hírek igen hamar, már 1940 nyarának legelején elterjedtek. Leginkább a hozzátartozók fogtak gyanút, mivel a rokonaikat a részben több közbenső állomáson át az egyik halálüzembe való áthelyezésük után már nem látogathatták, majd teljesen váratlanul értesültek a halálukról. A megadott halálokok körül is halmozódtak a következetlenségek, így hamar elterjedt a pletyka a lakosságban a fogyatékkal élők megöléséről.

Azonban a pletykák még nem jelentettek azonnal tiltakozást. A tiltakozás 1940-től, emlékiratokban és különböző birodalmi miniszterekhez írt levelekben fogalmazódott meg, majd 1941-től prominens katolikus egyházi képviselők által nyilvánosan is, melyek közül Clemens August Graf von Galen münsteri püspök 1941 augusztus 3-án tartott prédikációja a legismertebb:

„Ha valaki azt az elvet fogalmazza meg és alkalmazza, miszerint a „improduktív” embertársainkat meg szabad ölni, akkor jaj nekünk, ha idősek és elvénültek leszünk! Ha az improduktív embereket meg lehet ölni, akkor jaj a rokkantaknak, akik a gyártási folyamatban erejüket, egészséges csontjaikat használták, áldozták fel, és veszítették el! Ha az improduktív embertársainkat erőszakkal el szabad távolítani, akkor jaj bátor katonáinknak, akik súlyos sérültként, nyomorékként, rokkantként térnek vissza a hazába. Akkor már egyikőnk sem bízhat az életében. Bármelyik bizottság felteheti őt a „improduktívak” listájára, akik az ítéletük után „értéktelen életűvé” váltak. És akkor semmilyen rendőrség nem fogja őt megvédeni, és egyetlen bíróság sem a halálát megtorolni, és a gyilkost a megérdemelt büntetéssel sújtani.”

Der Münsteraner Bischof Clemens August Graf von Galen
A münsteri püspök, Clemens August Graf von Galen
Forrás:
Gustav Albers, Bildersammlung des Bistumsarchivs Münster

Bár a münsteri püspök hozzáállása kétségkívül igen bátor volt, a beteggyilkosságokról szóló első információk időpontjától, azaz 1940 tavasztától von Galen 1941 augusztusában tartott prédikációjáig több mint 60 000 embert gyilkoltak meg. Jóllehet von Galen jelentős személyisége miatt érintetlen maradt, több munkatársát letartóztatták. Hasonló sorsra jutott Bernhard Lichtenberg, Berlin prépostja, akit nyilvános tiltakozása miatt a Gestapo letartóztatott, és aki a dachaui koncentrációs táborba vezető úton halt meg. Az evangélikus egyház részéről is voltak tiltakozások a betegek gyilkolása ellen. Például Theophil Wurm württembergi püspök, akinek egyházmegyéjében a grafenecki halálüzem is működött, 1940 során többször is írt a bel- és igazságügyi miniszternek, és tiltakozott az elmebetegek meggyilkolása ellen. Akkor is, ha Wurm választ nem kapott, sejthető, hogy 1940 decemberében a grafenecki elgázosítások leállítása a püspök tiltakozására vezethető vissza.
Valószínűleg a náci „eutanázia-bűncselekmények” azok a bűncselekmények, melyek a német lakosságból a legtöbb tiltakozást és látható visszatetszést váltotta ki. Hasonló reakciók a deportált zsidók vagy a számos politikai engedetlenség miatti szankciók tekintetében nem voltak észlelhetőek. Mindenesetre a nyílt tiltakozás, mint von Galen vagy Lichtenberg esetében képes volt megváltoztatni az eutanázia-gyilkosságok lefolyását, megállítani viszont nem sikerült. Azt is figyelembe kell venni, hogy a lakosság csak a Német Birodalom területén történő gyilkosságokról szerzett tudomást, a fogvatartottak és fogyatékkal élők lemészárlása a megszállt Kelet-Közép- és Kelet-Európában ismeretlen maradt.
A kutatások nagymértékben egyetértenek abban, hogy a lakosságban tapasztalható nyugtalanság, valamint az egyházi képviselők nyílt tiltakozásai voltak azok a körülmények, amelyek Hitlert rábírták, hogy 1941. augusztus 24-én leállítsa a halálüzemekben folyó elgázosításokat. Ennek ellenére a gyilkosságok ezekben és további más intézetekben más módokon folytak tovább. A folyamat időben egybeesik az európai zsidók kelet-közép-, valamint kelet-európai táborokban való kiirtásáról szóló döntés megszületésével. Rövid idő múlva a „T4-Központ” számos dolgozója a megszállt Lengyelországba települt, és vállalták el az ún. „Reinhard-akció”, azaz a „zsidókérdés végső megoldásának” posztjait Majdanek, Treblinka, Sobibór és Belzec, valamint Auschwitz-Birkenau megsemmisítő táboraiban.

8. A betegek gyilkolásának második szakasza 1941 nyara után

A tömeges elgázosítások Hitler általi megszűntetéséről a mai napig ellentmondások vannak. Egy jól ismert német digitális lexikon 2006-ban az „eutanázia” címszó alatt a következőket írta:
„Eutanázia”:
„Összesen mintegy 100 000 ember, főleg mentális betegek, epilepsziások, szenilitásban szenvedők estek a gyilkosságok áldozatául. Mindkét nagy német egyházi felekezet képviselői (elsősorban von Galen gróf) nyílt tiltakozása vezetett a kórházak és ápolóintézetek felnőtt betegei ellen irányuló gyilkosságok betiltásához 1941 őszén.”
Ilyen és ehhez hasonló szövegekben az eutanázia-akció beszüntetéséről írnak, amiről viszont szó sem volt.
Az eutanázia-gyilkosságok történetének legbefolyásosabb kutatója, Ernst Klee már az 1970-es években rámutatott arra, hogy a propaganda „olyan kiváló munkát” végzett, hogy „az eutanázia folytatásáról szinte semmit sem tudunk”.

Az elgázosítások végét követő időszakot gyakran „vad eutanáziának” nevezik. Ez viszont egyáltalán nem volt vad vagy koordinálatlan, csupán a kutatást állítja bizonyos problémák elé, abból a szempontból, hogy ugyan a gyilkosságok intenzitása – általánosságban – nem csökkent, viszont a kezdeményező szerepet berlini Tiergartenstraße 4 központjától a helyi önkormányzatok és pártszervezetek vették át. Ugyanakkor a korábbi központ továbbra is részt vett az eutanázia-gyilkosságok szervezésében, pontosabban az épp használatba került méreginjekciók szállításában, így a „vad eutanázia” kifejezés valószínűleg kevésbé a realitásról, mintsem egy elégtelen kutatási állapotról árulkodik.

Az „eutanázia”-gyilkosságok második szakaszát példaszerűen illusztrálja a keleti Brandenburgban, Meseritz-Obrawalde-ben működő (ma a Lengyelországban található lebusi vajdaság területéhez tartozó) halálüzem. Az akkori mérték szerint még a két világháború között is modernnek és nagyon sokoldalúnak számító intézményt 1904-ben alapították, mint Meseritz-Obrawalde tartományi elmegyógyintézetét. 5000 páciens számára nyújtott ellátást, és szanatóriumként számos nem-pszichiátriai osztállyal, például egy szülészeti- és gyermekosztállyal is rendelkezett.

Postkarte der Provinzial-Irrenanstalt Obrawalde bei Meseritz
Képeslap a Meseritz-Obrawalde tartományi elmegyógyintézetről

A közigazgatási rendszer változásai után Obrawalde az 1930-as években Pomeránia régió megyei tanácsához került. A náci eugénikusok azonban még 1939-ben, a háború kezdete előtt felfigyeltek rá, és egy elsősorban berlini betegek részére működő „kitoloncoló-intézetté”, illetve egy mintegy 900, kizárólag mentális betegnek (legalábbis abban az értelemben, amit „mentális beteg” alatt a nemzetiszocializmus értett) helyt adó elmegyógyintézetté alakították át.
Az Obrawaldeben elhelyezett pácienseket 1941-ig nem a helyszínen ölték meg, hanem a „T4-akció” más különböző intézményeibe „fektették” őket. 1942 közepétől, Walter Grabowski klinikaigazgató vezetése alatt vált az intézet halálüzemmé, ahol a betegeket gyógyszerek (szkopolamin és morfium) túladagolásával, módszeresen gyilkolták meg. Ezen a területen az obrawalde-meseritzi intézet folyamatosan fejlődött az egyik legjelentősebb halálüzemmé, ahová elsősorban a fővárosból, Berlinből kerültek beteg vagy egyszerűen csak kellemetlen és – ahogy akkoriban nevezték – „haszontalan” emberek ; 1942-ben még valamivel több, mint a bizonyítható obrawaldi áldozatok negyede jött Berlinből, 1942-ben így összesen az áldozatok harmada, 1944-ben a 40 százaléka volt berlini.
Az „eutanázia” gyilkosságok Obrawalde-ben szorosan összefüggtek a kényszermunkával, ahol a munkaképtelen betegeket azonnal megölték – gyakran már közvetlenül az obrawalde-i megérkezésük után –, hogy az újabb érkezőknek csináljanak helyet. A betegek legyilkolásának faji-eugénikus szempontjairól a munkaképességre való áttérése különösen kifejezi az „eutanázia” bűncselekmények önkényességét.
Az Obrawalde-ben meggyilkolt emberek számát továbbra sem lehet biztosra becsülni, minimális számnak a 1942 és 1945 közötti halotti anyakönyvi kivonatokból levezetett 6991 páciens számít, de a tényleges áldozatok száma ennél magasabb lehet, akár jelentősen is meghaladhatja. A központilag nem irányított gyilkolás még akkor is megtartotta lendületét, amikor a legtöbb európai zsidót már kivégezték. Azaz Meseritz-Obrawalde-ben még 1945-ben is további több ezer beteg meggyilkolása volt előkészítve, beleértve egy saját krematórium is, amikor a Vörös Hadsereg 1945 januárjában elfoglalta a területet, és körülbelül 1000 beteget szabadított fel.
Végezetül szintén az eutanázia-gyilkosságok sorába tartozik a „Brandt-akció”, ami az egyre növekvő légi háborúra való tekintettel Karl Brandt vezetése alatt 1943 júniusától bunker- és katonai kórházak kialakításáért volt felelős, és melynek céljából a munkaképtelen betegeket megölték. A kiválasztás már űrlap nélkül, az adott intézmény saját felelősségére történt. A „Brandt-akció” keretein belül meggyilkolt betegek száma nehezen becsülhető, de a kutatásban elfogadott szám szerint körülbelül 30 000 áldozat haláláról lehet szó.

9. A náci eutanázia-gyilkosságok megközelítése 1945 után

Ha a fentiekben már említettük, hogy az „eutanázia-tömeggyilkosság” valószínűleg az a náci bűntett volt, amely a legtöbb tiltakozást és elutasítást váltotta ki, azt is meg kell említenünk, hogy egyetlen más áldozati csoport kapcsán nem mondták ki olyan nyíltan 1945 után, hogy a gyilkosságok legalább részben jogszerűek voltak, mint ebben az esetben. A nyugatnémet igazságszolgáltatásra egészen a szövetségi legfelsőbb bíróságig az 1970-es évekig az volt a jellemző, hogy a gyilkosságokat részben erkölcsileg indokoltnak tartotta, valamint az abban közvetlenül vagy közvetetten részt vett orvosokat és ápoló személyzetet minden jogi felelősség alól felmentette. A résztvevő orvosoknak jóváhagyták, hogy egy vélelmezett válsághelyzet esetében, illetve a cselekmény jogellenességének tekintetében tévesen jártak el.
Miközben például a szovjet katonai bíróság 1945-ben több halálos ítéletet is kiszabott a Meseritz-Obrawalde orvosi és ápoló személyzete ellen, és egy évvel későbbi per Berlinben több halálos ítélettel végződött, addig a müncheni tartományi bíróság az 1960-as években mind a 14 vádlott ápolót felmentette a gyilkosságban való bűnsegédlet vádja alól. Egyetlen „eutanázia” elkövetőt sem ítéltek el 1949 után gyilkosság miatt.
Már azzal sokat lehetne elérni, ha ezzel szemben sikerülne a nyilvánossággal tudatosítani, ami a történelemtudomány és orvostudomány számára már régóta teljesen vitathatatlan: azt, hogy a nácik definíciói és ezzel a megbélyegzés kritériumai teljesen mások voltak, mint ma. A kényszer-sterilizációknak az 1930-as években áldozatul estek alkoholisták, emberek enyhe epilepsziával vagy más olyan betegségekkel, amelyek a megbélyegzettségüket már rég elvesztették. A modern gyógyászat terápiás lehetőségei teljesen mások, és a mentális megbetegedések tabuja már a társadalom és nem a beteg problémája. Az emlékezés egy nyíltabb megközelítése, amely konkrétan néven meri nevezni az áldozatokat – az érzékenység dacára, amit a téma megkövetel – talán hozzájárulna a fogyatékkal élők mai integrációjához.

^ Vissza az elejére