Kényszer-sterilizációk

Kényszer-sterilizációk

Margret Hamm írása

Két évvel az első világháború után jelentette meg Karl Binding jogász és Alfred Hoche pszichiáter az „Engedély az értéktelen élet elpusztítására” (Die Freigabe zur Vernichtung lebensunwerten Lebens. Ihr Maß und ihre Form) című írását. A könyvben az írók embereket „hibás embereknek”, „üres emberi hüvelyeknek”, „teher-tétel lényeknek” és hasonlóknak neveznek. Meg voltak győződve arról, hogy a ilyen „használhatatlan ballasztoktól” a társadalomnak meg kell válnia, mert a fogyatékkal és mentális problémákkal élők akadályozzák a társadalom fejlődését. Az ellátásuk luxus, amit a társadalom egyre kevésbé tud megengedni magának.

A weimari köztársaság végéhez közeledve, 1932. januárjában Poroszország megkövetelte az öröklődő testi vagy szellemi betegséggel küzdők szanatóriumi ápolási- és ellátási költségeinek csökkentését. Ezzel párhuzamosan a porosz államtanács támogatta az önkéntes sterilizációt. A tervezetet eugenisták, pszichiáterek és jogászok dolgozták ki. Különböző öröklődő betegségek, valamint specifikus gének esetében terveztek művi meddővé tételt.

Rögtön Hitler hatalomátvételét követően, 1933. júliusában hagyták jóvá az öröklődő betegségben szenvedő utódok megelőzéséről szóló törvényt (Gesetz zur Verhütung erbkranken Nachwuchses, GzVeN) , amely eredetileg a Weimari Köztársaságból származik. A nácik kötelező végrehajtással egészítették ki. (§ 12 a Birodalmi Törvénytárban 529. o., és a rendelkezésben a törvény végrehajtásáról a Birodalmi Törvénytárban 1021. o.) A törvény, amely 1934. január 1-jén lépett hatályba, meghatározta, milyen betegségek esetén kell a pácienseket kényszer-sterilizálni és előírta az eljárás menetét.
Nem sokkal később az illetékesek kibővítették a törvényben meghatározott genetikai okokat. A feltüntetett diagnózisok gyakran önkényesek és áltudományosak voltak. Bárki, aki a náci normától eltért vagy nem illeszkedett a náci rendszerbe, a már legális kényszer-sterilizáció potenciális áldozatává vált.

Karl Loke a Tartományi Hivatal Elnökének írt levele sterilizációja ellen
Karl Loke a Tartományi Hivatal Elnökének írt levele sterilizációja ellen [A teljes fordított szöveg a cikk végén található]

A törvény alapján, amely az első náci faji törvénynek számít, orvosok 400 000 embert sterilizáltak –megfosztva őket ezáltal életkilátásaiktól.

Az 1933. december 5-i törvény végrehajtásáról szóló rendelet kimondja:
„[...] Ezen kívül minden évben milliókat emészt fel a szellemi fogyatékosok, értelmi sérült tanulók és aszociálisok ellátása, ezt a pénzt egészséges, sokgyerekes családoktól mindenféle adók által veszik el. A terhek ellátása elért egy szintet, amely már teljesen aránytalan azoknak a kétségbeejtő helyzetéhez képest, akiknek ezt az összeget a munkájukkal kell előteremteniük”

Arthur Gütt, Ernst Rüdin és Falk Ruttke eugenisták a GzVeN törvény végrehajtási rendeletében „faji higiéniai” érveket hoztak fel:

„A német népnek megfelelő genetikai- és faji gondozás célja: Megfelelő számú genetikailag egészséges egyén és mindenkorra elegendő, a német nép számára fajilag értékes, sokgyermekes család létrehozása. A genetikai nemesítés lényege a fajelmélet. A jövő jogőrzőinek tisztában kell lenniük a német nép tenyésztésének céljával”[1]

A náci propaganda visszataszító képekkel és plakátokkal terjesztette utilitarista indítékait. A tanárok közvetítették a rágalmazást az iskolákban és a grafikus valamint szöveges feladatok segítségével nevelték a gyerekeket a „tiszta árja faj” és „egészséges nemzeti test” náci ideológiájára.
Egy az ebből az időből származó matematikai feladat a következő volt:
„[...] Egy elmegyógyintézet építése 6 millió Reichsmarkba került. Hány lakónegyedi házat lehetett volna építeni belőlük, ha azok egyenként 15 ezer Reichsmarkba kerülnek?”

A náci egészségügyi politika a fogyatékosokat, krónikus betegeket és a normálistól eltérő embereket „értéktelen életűnek” sorolta be. Százezreket sterilizáltak, sokat közülük később az „Eutanázia-akció”, a szervezett, betegek és fogyatékkal élők ellen elkövetett tömeggyilkosság keretein végeztek ki: a társadalom „jólétéért” – „nyereségéért” – és „a faj tisztán tartásáért”. Az emberek gyilkolásán megspórolt pénzt az uralkodó ideológia szerint lakóházépítésekre és családi biztosításokra akarták költeni. Az egykori tankönyvekben ilyen típusú feladatokkal is lehet találkozni.

Propagandaplakát az „alacsonyabb rendű” népesség növekedési üteméről a „magasabb rendűekkel” szemben
Propagandaplakát az „alacsonyabb rendű” népesség növekedési üteméről a „magasabb rendűekkel” szemben

„Genetikai öröklődés” és a társadalomtól való eltérés voltak a kiválasztási kritériumok. A kiszolgáltatott csoportokat és az állam szemében kellemetlen személyeket kizárták a reprodukcióból – egy egészséges és hatékony „néptest” érdekében. A német származás nem volt önmagában elég a náci népközösséghez tartozáshoz. A „teljesítőképesség” és „hasznosság” egyenértékű kritériumnak számítottak. Ez a kategorizálás az „eutanázia” kezdete, 1939. szeptembere után döntő jelentőségű lett a gyógy- és ápolóintézetekben fekvő betegek túlélési esélyeinek kapcsán.
A háború kitörése előtt a páciensek pont annyi ellátást kaptak, amennyivel még életben maradtak. Különbséget tettek a még teljesítőképes, akut betegek között, akik a kényszer-sterilizáció után még a munkaerő-piac rendelkezésére álltak; munkaképes, krónikus betegek között, akiket intézetbe zártak, hogy munkaerejükkel az intézetek önellátását biztosítsák; valamint munkaképtelen, krónikus betegek között, akik ápolásra szorultak és a náci ideológia szerint „tehertét-lényeknek” számítottak. Az ő ellátásukra minimális költséget szántak. A betegek ezen harmadik csoportját 1939 szeptemberétől az „eutanázia”-intézetekben ölték meg. Az 1941-es ún. „eutanázia-program”leállása után gyógyszerekkel folytatták a gyilkosságokat, vagy hagyták a betegeket éhen halni.

Már 1933-ban volt genetikai és fajápolási tanácsadás Németország egész területén, amelyeket központilag Berlinből „öröklésbiológiai állapotfelméréssel” bíztak meg. A végrehajtás alapja az 1934-ben hozott „Törvény az egységes egészségügyi rendszerért” volt. A szükséges adatokat szanatóriumokban, gondozóotthonokban, börtönökben, munkaügyi, egészségügyi és anyakönyvi hivatalokban, az egyházaknál a egyházi anyakönyvekbe írt bejegyzések kiértékelésével, valamint a kisegítő iskolákban gyűjötték. Az anyakönyvi hivatalokban a házassági anyakönyvi kivonat és az ún. „házassági kölcsön” alapján íródott a genealógiai jegyzék, az egészségügyi hivatokban az ún. ”erbgesundheitliche Erfassung”, azaz genetikai egészséget bizonyító jegyzék. Így kialakult egyfajta népesség-nyilvántartás, ami a náci államnak gyors és teljeskörű hozzáférést biztosított azokról, akik nem estek át a rostán vagy nem illeszkedtek a rendszerbe. Az áldozatokat legtöbb esetben feljelentették vagy beköpték. Ebben az összes fent nevezett intézmény munkavállalója részt vett.
A sterilizációra való kérelmet ápolók, maguk a hatósági orvosok, az érintett gyámja vagy a fent nevezett intézmények vezetői nyújtották be az egészségügyi hivatalnál. A következő lépés a kerületi bíróságokhoz tartozó ún. örökletes egészségügyi bíróságok (Erbgesundheitsgerichte) tárgyalása volt. A hozzátartozók fellebbezése esetén az ügy a másodfokú örökletes egészségügyi bíróságra került (Erbgesundheitsobergericht). A törvényszék határozata és az elvégzett kényszer-sterilzáció után a klinika jelentést küldött a tisztiorvosnak. Ma az ezeket igazoló dokumentumok, melyeket az áldozatok a kártérítési eljárás során használtak fel, az örökletes egészségügyi bíróságok aktáiban találhatóak.

Körülbelül 5000 nő és 600 férfi halt bele a beavatkozások következményeibe.

A kényszer-sterilizációk első áldozatai a kórházak és ápoló intézetek betegei voltak. Az áldozatoknak, akiket ezzel az állami önkénnyel kiszakítottak az életükből, a kényszer-sterilizáció után vissza kellett térniük a társadalomba és további állami megtorlások vártak rájuk: Nem tanulhattak tovább középiskolában, a szabad pályaválasztás sem volt már lehetséges, a beavatkozásról nem beszélhettek és: kényszersterilizált csak kényszersterilizálttal házasodhatott. Mindezek mélyen sértették az emberek személyes szabadságát és tönkretették életútjukat.

Akik a náci rendszert túlélték, meg kellett küzdeniük a szégyennel, hogy „értéktelen életűeknek” titulálták őket. Ez azokra az áldozatokra is vonatkozik, akiket a náci állam bukása után kiengedtek az intézetekből. Sokan közülük viszont még az 1950-es és 60-as évekig is ott maradtak, néhányan még tovább. Másoknak azonban szerencséjük volt és 1945 után megszabadulhattak gyámságuktól és ma már önállóan élnek saját otthonukban. Manapság már alig tudjuk elképzelni, milyen hatással volt és van ezen áldozatok pszichés és fizikai állapotára a hosszú ideig tartó bezártság. A lelki és testi sérülések idős korukig kísérik a traumatizált embereket.

Alább Karl Loke levelének magyarra fordított szövege olvasható, melyet a Tartományi Hivatal Elnökének írt sterilizálása ellen:
„A mindeni Tartományi Hivatal Elnökének

A február 2-i levélre válaszolván tájékoztatom Önt, hogy január 15-én sorozáson vettem részt. Egy alapos vizsgálat után még honvédnek is alkalmasnak ítéltek. Még Wehrpasst is kaptam és be fognak hívni gyakorlatozni.

Ezen kívül meg kell említenem, hogy már több mint 2 éve nem voltak rohamaim, sőt, nagyon jól érzem magam. A hammi Örökletes Egészségügyi Bíróság határozatát nem fogadom el és kimondottan ragaszkodom egy gyors és tüzetes utóvizsgálathoz, különösen azért, mert a mai napig semmilyen bizonyíték nem áll rendelkezésre, hogy esetemben öröklődő betegség áll fenn. De mindenekelőtt ragaszkodnom kell hozzá, hogy a helybéli orvosokat, Dr. Qeynhausent és Dr. Bremert is meghallgassák az ügy kapcsán. Ezek az urak pontos képet tudnak adni Önnek a betegségemről.

A lakásomról közölt adatokat úgy látszik egyáltalán nem kapta meg. Miért nem történt ebben az esetben ellenőrzés. Lévén az épület tulajdonosa közhivatal (Bad Driburg városa), elsődlegesen kéne gondoskodnia az általuk kiadott lakások egészségi állapotáért. Láthatóan viszont senki sem akar a dologról tudni. A lakásom állapotáról a fent nevezett orvosok ugyancsak pontos tájékoztatást tudnak adni. A betegségemet a háborúban elszenvedett megpróbáltatásokra és nélkülözésre vezetem vissza. Ahogy egy írásban közölték velem, öröklődő betegség nem volt bizonyítható. Igazán nem tudom megérteni, hogy a nyilatkozataimat miért hagyják figyelmen kívül. Tudomásom szerint egyetlen orvos sem tud kezelni vagy megállapítani egy betegséget anélkül, hogy a legcsekélyebb kétsége is legyen felőle.

A családomat bármikor meglátogathatják, csalódásuk ellenére viszont meg kéne állapítaniuk, hogy feleségem valamint a 7 gyerek teljesen egészséges. Erősen gyanítom, hogy ezt az egészet minden erővel a személyem ellen irányították. Már a tisztiorvos viselkedése és a kijelentése is „Magának már elég gyereke van” elgondolkodtató volt Höxterben. A helyi közegészségügyi hivatalban Maria gondozó nővér a tiszti orvos jelenlétében azt mondta, „Loke már örülhet, ha csak egy felesége is van”. Ez a kijelentés elég egyértelműen mutatja, hogy bánnak manapság a néptársakkal. A nyilatkozatom alapján sürgősen kérek egy újabb vizsgálatot és egy igazolást, valamint a döntés hatályon kívüli helyezését. Heil Hitler!
Karl Loke

^ Vissza az elejére